TÁJKÉP II.

“Az épített, urbánus táj, a 21. század emberének legelemibb közege, ily módon a kortárs művészet egyik központi motívuma. A város, mint átfogó és összetett metafora, a személyes élettér szubjektív és identitáskereső narratívájától egészen a szociológia, a politikai és a kultúra tágabb kérdésköréig bezárólag a kortárs létezés ellentmondásokkal teli és állandó változásban lévő színterét testesíti meg. Németh Marcell (1982) szobrászművész városi tájhoz való viszonyulása egészen sajátos; konkrétumok nélküli, stilizált urbánus tájképeit a tradicionális alapokon nyugvó, de a szobrászat műfaját tágan értelmező plasztikai formanyelvvel megalkotott fém reliefjein fejti ki.

 A technika 

Németh Marcell 2001 és 2007 között a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán, Kő Pál növendékeként végezte tanulmányait. Bár az egyetemi évek alatt kísérletezett különböző klasszikus hordozókkal, mint a festett terrakotta (Tér vázlatok I-V., 2006), már a diplomázás évében, 2007-ben megtalálta a számára legmegfelelőbb – egyúttal az egyik legnehezebben megmunkálható – anyagot, a fém (acél) lemezt, amely azóta is meghatározó anyaga művészetének.

Németh Marcell az acéllapot egyszerre használja műveinek hordozójául és alapanyagául. Munkáinak kivitelezésekor az esetlegesnek, véletlennek minimális szerep jut, hiszen minden kompozíciót műszaki rajz pontosságú, egy az egyes arányrendszerrel megrajzolt vázlat előz meg. A többrétegű építkezés jegyében a lemez felületét a fémművesek eljárásával vési vagy a grafikus módszerrel metszi, majd a második rétegen megjelenő motívumokat  – főleg ipari és külvárosi táji elemeket – külön, aprólékos kézimunkával vagy lézervágó segítségével vágja ki és hegeszti, rögzíti a hordozó lemezre. Reliefjeinek utolsó, azonban az összhatás szempontjából legfontosabb fázisa a felület végső megmunkálása, egységesítése. Mivel az acéllemez különböző módon lép reakcióba az egyes felületmegmunkáló anyagokkal, ezért minden eljárás más és más esztétikai hatást eredményez. Németh Marcell ezt a fizikai törvényszerűséget komponálja mesteri módon bele műveinek végső kialakításába. A savval kezelt felületek kontrollált és a művész által irányított rozsdásodása (Tájkép II., 2010; Cseppgyűrűk, 2013) következtében a mély tüzű barnásvörösek és okkerek dominálnak, amelyek a valós koránál jóval régebbi, korrodálódott tárgy, vagy lelet asszociációját keltik. Az acélsörétes szórás, mely az acéllemezt jellemző egyenetlenségeket kihasználva néhol fényes-csillogó, máshol szürke-matt, összességében egy finom, kavargó textúrájú felszínt eredményez, amelyet Németh lírai elemként az ég modellálására használ (Közeli látószög II., 2013). A homokfúvott acélfelület pedig érdes, tompa hatást kelt. A művész bonyolult felületkezelésű művein legtöbbször a fenti eljárások közül egyszerre több is megjelenik, hogy a különböző optikai hatású „textúrák”, illetve a meredek látószögekből és kicsavart perspektívákból ábrázolt motívumok végül szemet becsapó (trompe l’oeil) térérzetet keltsenek a nézőben (Külső tér I-III., 2015).

Németh a hosszú évek alatt kikísérletezett, sok esetben az ipari technológiák repertoárjából ismert, majd továbbfejlesztett eljárások szakmai fogásait messzemenően a saját művészi koncepciójának szolgálatába állította.

Technikai szempontból vizsgálva Németh Marcell két- és három dimenzió között egyensúlyozó reliefjei, olyan plasztikai kísérletnek tekinthetőek, amelyek egyszerre hordozzák a festmény síkbeliségét, sejtetik a szobor térbeliségének aspektusát és a grafikus gondolkodásmód sajátosságait, hogy végül egy negyedik feltétel, a megfelelő fény és megvilágítás révén váljanak plasztikává.”

Mai Magyar Képzőművészet – 17 / 2018