KÜLSŐ TÉR I.

Saját tér

“A személytelenség és személyesség kérdése, az elidegenített tér és annak ellentétpárja,
az emlékezet tere újabb művein egészen új irányt szabnak Németh Marcell
témaválasztásának. 2013-ban a somorjai templom boltozatának kifacsart nézőpontú
vetületét örökítette meg, egyik legutóbbi relief-sorozatán, pedig már-már
önvallomásnak tűnik saját műtermének ablakaiból egy rügyező fára kitekintést nyújtó
látvány acéllemez-installációba projektálása (Külső tér I-III, 2015). A művész
tulajdonképpen struktúrába foglalja a természetet, amiből csak annyi látható, amennyit
az ablak kerete megenged; kizárja a természettel való közvetlen találkozás lehetőségét
(hiszen szigorúan csak egy épületből, szobából mutatja), viszont felfedi a saját,
személyes nézőpontját.  Az épített tér versus természet kapcsolatának vizsgálatakor
teljesen máshová helyezi a hangsúlyt e műcsoporton, mint a korábbi ipari tájképek
esetében. A festéssel is kiemelt növény (bokor, fa) nemcsak a remény és az újrakezdés
kissé talán elhasznált toposzaként bukkan fel Németh reliefjein, hanem a kontrollálatlan,
véletlenszerű, szabadon burjánzó természet egyfajta szabadság parafrázisaként is; a
növény, mint egyedi élőlény olyan motívum, amely eddig hiányzott Németh Marcell
pontosan kiszámított és mérnöki alapossággal felépített világából. A fiatal alkotó
szobrászati kísérletezése 2015-16-ban a korábban jellemző, távolságtartóan
megfogalmazott külvárosi tematikától egy jóval személyesebb és organikusabb irányba
fordult. Míg a Külső tér-sorozat növényi elemei tulajdonképpen humanizálták az
architektúra ridegségét és geometriáját, addig jóval enigmatikusabb Németh Marcell
2016-ban készített, három darab fémreliefjének jelentése. A Cím nélkül-sorozat
valójában szobrászati-technikai kísérletezés, ahol azt vizsgálta a művész, hogy miként
viselkedik az acéllemez a váltakozva sűrűsödő és ritkuló vonalak rávésése esetén. Az
eljárás során maga a fémlemez is háromdimenzióssá válik, a rajta futó vésett vonalak
hullámzó dinamikája pedig izgalmas asszociációs lehetőségeket rejt: a teljesen absztrakt
műveken a vonalak, mintha mágneses erőterek volnának, vagy úgy is tűnhet, hogy a
magasfeszültségű kábelek szigorú rendben futó vezetékeire engednének közelkép-szerű
rápillantást.
Németh Marcell az elmúlt tíz évben professzionális technikai módszereket
kidolgozó szobrászként alapvetően a városi tér és ezen belül a személyes tér szerepét,
jelentését és kapcsolatát vizsgálja. Kísérletezésre mindig nyitott, a műfaji határokat
szabadon értelmező, de formai szempontból mélyen organikus gyökerű művész képe
rajzolódik ki a művész első évtizedének produktumai alapján. És bár a folytatás rejthet
számos meglepetést, azonban, úgy tűnik, Németh Marcell határozottan halad tovább a
saját maga által kijelölt úton.”

Mai Magyar Képzőművészet – 17 / 2018