Köztestér I.

Egy város perspektívája

“Németh Marcell komplex és igényes munkamódszerének tudatos perfekcionizmusa és
az anyagválasztás szoros összefüggésben áll reliefjeinek témájával. Ugyanis a fémlemez
merev, ridegen kemény anyagán az indusztrializált külvárosok a művész által formailag
lecsupaszított és mindenfajta élettől megfosztott, kimerevített motívumai jelennek meg.
Sem az ember alakja, sem a flóra, sem a fauna nem tagolja, árnyalja, színesíti az
urbanizálódó emberi tevékenység kvázi melléktermékeként létrejött figyelmen kívüli
területeket. Az  autópályák kietlen végtelensége, a magasfeszültségű villanyoszlopok és
vezetékek kusza ritmikája, felüljárók és aluljárók bonyolult térrendszerei, azok a tipikus,
Marc Augé által definiált nem-helyek, amelyeknek sem identitása, sem viszonylagossága,
sem pedig történelme nincsen, így nem részei és színterei a közösségi emlékezetnek
sem, egyedül csupán önmaguk funkciójával azonosak, amolyan átmeneti zónák. Annak
ellenére, hogy az ezredforduló környékének globálisan elterjedt generációs kortünetére
reagáló augé-i elmélet érzékletes teoretikus keretbe foglalja a posztmodern városi lét
mélyen gyökeredző ellentmondásait, Németh Marcell művészetét mégsem vizsgálhatjuk
csupán a francia antropológus meglátásai mentén.
Ugyanis Németh minden esetben egy létező és általa ismert látványból indul ki, amelyet
nem a leíró ábrázolás és a beazonosíthatóság igényével kíván megörökíteni, hanem épp
a felesleges motívumok elhagyása révén, a struktúráig lecsupaszítva és ezáltal a lényegig
hatolva, hogy felkutassa az érdektelen külvárosok sajátos esztétikájú univerzumának
üzenetét.
Az általa ábrázolt világ egyfelől szürreálisan valótlan, másfelől döbbenetesen ismerős.
Németh Marcell fémreliefjein az idő megszűnik, az egóra utaló mindennemű nyom
eltűnik, a művész objektív és távolságtartó pozíciójából a tér anonimitására helyezi a
hangsúlyt. Ebben a tartalmi puritánságban, az indusztriális „közhely” formai
sűrítményeiben, azonban éppen a meditatív aspektus erősödik fel. Mert jobban
megfigyelve, kínzóan ismerősek tűnnek a figyelmen kívüli helyek magányosságot
sugárzó lenyomatai, a békaperspektívából láttatott villanypóznák vészjósló monstrumai,
vagy a halszemoptikával torzított monoton autópályák és felüljárók látképe. Mindegyik
életünk része, valójában egyiket sem akarjuk mélyebben megismerni.”

Mai Magyar Képzőművészet – 17 / 2018